8.fejezet - ciki

Az ajkaim résnyire nyíltak utat engedve forró, édes nyelvének és mikor az ő és az én nyelvem találkoztak, édesen  kóstolgatták egymást. Olyan kellemes és bizsergő érzés töltött el, amelyet még egy fiúval sem éreztem. Chris gyengéden szívogatta alsó ajkaimat, miközben kezével szenvedélyesen a hajamba túrt. Másikkal a pólóm alá nyúlt, és a melleim felé közeledett. Kezeimmel akaratosan eltoltam magamtól, és villámló tekintettel néztem rá.
- Ezt nem kellett volna!- mondtam dühösen és hátat fordítva neki kirohantam a partra, majd a ház felé szaladtam.
A fejemben cikáztak a különböző gondolatok, és érzések.
Mikor visszaértem, berohantam a szobámba és leráncigáltam magamról a vizes ruhákat, és a földre dobtam őket, majd az ágyra ültem és arcomat a kezeimbe fúrtam.
- Mit csináltam te jó ég! - mondtam hangosan.
Tisztában voltam vele hogy nem szabadott volna pont vele csókolóznom, de még jobban nem kellett volna élveznem ezt.
Hiszen állandóan veszekedtünk, és folyton az agyamra ment. Kimondottan idegesített már a jelenléte is. De amikor megcsókolt.. Óh Istenem... Az a csók Isteni volt! Nem, nem nem! Nem volt az, sőt még csak jónak sem szabad lennie.
Hallottam a kopogást az ajtón, ami egyből ki is nyílt, én pedig rémülten néztem rá, miközben ő végig nézett a testemen amit csak a fehérnemű takart.
- Menj ki! Azonnal - kaptam magam elé egy párnát.
- Annyira sajnálom Lana! Nem tudom mi ütött belém - nézett rám most már szomorú tekintettel a vágyakozó helyett.
- Nem akarom még csak hallani se! Menny ki - mondtam lassan tagolva, érthetően.
Chris egy utolsó pillantást vetett rám, majd ki ment.
Idegesen, erőszakosan túrtam a hajamba. Legszívesebben sikítottam volna. Mérges voltam rá, de magamra is.
Elmentem tusolni, és utána elfoglaltam magam estig a TV-vel míg a végén már a gyomrom hangosan jelezte nem tetszését. Én is tudtam, hogy nem kerülhetem el Őt örökké, de annyira nehezen tudtam rávenni magam, hogy kimenjek.
De eldöntöttem, hogy úgy teszek mintha mi sem történt volna, így hát minden bátorságomat és büszkeségemet összeszedve felemelt fejjel mentem ki a konyhába.
Nem találtam a nappaliban, sem a konyhában úgyhogy nyugodt voltam.
Elővettem a tegnapról megmaradt tésztát, és megmelegítettem. Leültem az asztalhoz és enni kezdtem, miközben imádkoztam hogy legalább ma ne keljen vele beszélnem.
Elképedve tapasztaltam már a szobámban ülve, hogy lehet Isten még is csak szeret, és hallgat rám, mert Chris egyszer sem jött ki a kint tartózkodásom alatt. Tovább bámultam a TV-t és hallgattam a számomra érthetetlen nyelvet, ami tetszett. A spanyolban elképesztő  gyorsan hadarták a szavakat, de mégis értették egymást. Mi nem beszélünk ilyen gyorsan, de eldöntöttem, hogy megtanulok spanyolul. Hamár köztük élek.

Másnap reggel felébredve, a fürdőbe mentem és elvégeztem reggeli teendőimet, majd kimentem reggelizni. Chris most sem volt kint, amit már kicsit furcsálltam. Se tegnap este nem láttam, de még csak hallani se hallottam jelen létét, és most sem.
Valami kifogást ki kellett találnom, hogy bemehessek hozzá, leellenőrizve hogy itthon van-e.
Bekopogtam és vártam a választ, ami nem jött.
- Figyelj, kinyitnád?Csak meg akarom kérdezni hogy mit főzzek ma - ami valóban nem volt butaság, mert valamit főznöm kellett volna.
Két percig toporoghattam az ajtaja előtt, aztán megunva benyitottam.
Nem volt bent egy árva lélek sem, és kételkedtem benne hogy egyáltalán itthon aludt-e.
A szép szobában mindenütt tiszta és szennyes ruhák voltak szét dobálva. Akaratlanul is elmosolyodtam ezen. Mi nők, mindig morgunk amikor a férfi szét dobálja a ruháit, és mindenhol csak takarítani valót hagynak maguk után, de személy szerint úgy látom, hogy azért titkon élvezzük hogy gondoskodhatunk róluk, és függnek tőlünk. Elvégre mi lenne velük, ha nem főzne és mosna rájuk egy gondoskodó nő, vagy anya? A választ szerintem mindnyájan tudjuk.
Vágytam rá hogy rendet tegyek a szobájában, de nem akartam hogy azt higgye mászkálok a szobájában, másrészt meg éppen haragudtam rá a tegnapi manővere miatt, így hát megadóan becsuktam magam után az ajtót, és a nappaliba mentem.
Nem foglalkoztam azzal, hogy nem volt otthon, mert ez rám nézve csak jó volt, de közben furdalta az oldalamat a kíváncsiság hogy merre járhat.
Megkerestem a telefont, és hívtam magamnak egy taxit.
Átöltöztem menős ruhába, én csak úgy hívtam. Megkerestem a kis dobozkát amiben Chris tartott pénzt, engedve hogy abból bármikor ki vegyek ha szükségem lenne rá.
Mikor meghallottam az autó dudálását, bezártam a házat és a kocsiba ültem.
Megadtam neki a címet a bevásárló központba és hátradőlve figyeltem az elsuhanó házakat, fákat.
Mikor megállt az autó, kifizettem és bementem az üzletbe.
Fogtam egy kosarat és sétálni kezdtem az árucikkek kavalkádja között.
Eldöntöttem hogy csinálok tejszínes csirkét kukoricás rizzsel. Mikor megvettem az ehhez szükséges dolgokat eszembe jutott hogy spanyolul szeretnék tanulni, így a könyves részleghez mentem, és keresgélni kezdtem az erre szolgáló könyveket. Mikor mindennel végeztem a kasszához mentem.
Amíg türelmesen várakoztam a sorban, néztem a körülöttem lévő emberek sokaságát, míg ki nem esett a kezemből a kosár amit fogtam egy lökés hatására.
Az anya nyelvemen felkiáltottam és csúnya szitkokat szórtam a szerencsétlenségem okozójára, mert tudtam úgysem érti.
Szúrós szemekkel néztem a férfira aki mellém térdelt és segített össze szedni a szétgurult dolgokat.
Spanyolul magyarázott nekem valamit, gondolom azt hogy segít.
- Ez a legkevesebb ha már volt ilyen szerencsétlen - mondtam morogva miközben még mindig pakolgattam a kosaramba.
Halványan elmosolyodott a barna bőrű férfi, én pedig nem értettem ennek okát, de felmérgesített. Nem elég, hogy nekem jön, még ki is nevet.
- Jajj de letörölném a mosolyt a képedről - néztem rá mosolyogva miközben mondtam. Szívből mosolyogtam mert viccesnek találtam hogy épp fenyegetem hogy megverem ő pedig azt hiheti hogy kedvesen köszönöm neki a segítségét.
- Arra semmi szükség - felelte tökéletes akcentussal, mire a mosoly lehervadt a számról. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenembe.
- Ohh.. - ennyit tudtam kinyögni.
- Maga jön - mutatott a kasszára, én pedig szégyenlősen felálltam és a kasszához sétáltam. Szerencsére nem jött utánam.
- A fenébe - suttogtam halkan. Ez is annyira engem jellemzett. Mindent megszívok. Ki a fene gondolta volna hogy pont egy olyan ember lök fel, aki tökéletesen érti, és beszéli a nyelvemet. Kubainak tűnt, a bőr színéről kiindulva, és a sötét szemeiből.
Már a parkolóban sétáltam kezemben a nehéz szatyrokkal, mikor a zsebemből próbáltam ki kotorni a telefont, hogy hívhassak egy taxit.
- Segíthetek? - rémülten fordultam hátra, és szembetaláltam magam a nemrég látott idegennel. Sikerült közelebbről megnéznem. Fekete haja volt, és kreol barna színe és ragyogóan fehér mosolya, és telt ajkai. Ő is szörnyen izmos volt, és megtermett.
- Nem, köszönöm - motyogtam szégyenlősen.
- Ez a minimum amiért fellöktem odabent - mosolygott elbűvölően és átvette a kezemben tartott szatyrokat.
- Elnézést akarok kérni amiért bent olyan hogy is mondjam.. indulatos voltam - mosolyogtam halványan.
- Nem probléma, jól szórakoztam - vigyorgott. Képzelem milyen jókat nevethetett a butaságomon.
- Örülök hogy jól szórakozott.
- Melyik az ön kocsija? - nézett körbe - Csak hogy elvigyem addig a csomagjait - egészítette ki a kérdését.
- Taxival megyek, nincs autóm - jutott eszembe és a telefonomban tárcsázni kezdtem a számot.
- Ha gondolja elvihetem - állított meg.
- Nem, semmi szükség rá.
- Nem gond, komolyan. És ez a minimum amiért gorombán magának mentem, engedje hogy ennyivel megkönnyítsem a dolgát.
Butaság lett volna engednem a kérésének, és vele tartanom, holott teljesen idegen volt a számomra, egy idegen országban, ahol ki tudja mit művelnek a nőkkel, de olyan őszintének tűnt, és valamiért bíztam benne.
- Hát, rendben - adtam be a derekam.
Intett hogy kövessem én pedig készségesen megtettem. Egy gyönyörű autóhoz vezetett, és mikor kinyitotta el sem hittem hogy az a csoda járgány az övé.
- Tyűűhaaa.. Nagyon szép - mondtam, és beszálltam mellé.
Útközben megtudtam hogy Marionak hívják és 21 éves. Volt egy jól működő ingatlan ügynöksége, amit saját maga alakított, saját erejéből, amiért felnéztem rá. És ez a munka megmagyarázta, honnan telt neki ilyen gyönyörű autóra.
- Hát Lana..- nézett rám - megérkeztünk. - nézett a házra amiben laktam, és akkor eszméltem csak fel.
- Köszönöm hogy haza hoztál - mondtam már tegezve a kérésére.
- Nincs mit, örülök hogy megismertelek - mosolygott rám elbűvölően. Valamiért mindig is vonzónak tartottam a néger férfiakat, de nem azokat a csúnya feketéket, hanem a szép barna bőrűeket. Nagyon jó génjeik voltak. Tekintetem önkéntelenül csókra hívogató, telt ajkaira tévedt, de gyorsan elkaptam onnan a tekintetem, és hátranyúltam a csomagjaimért, majd kiszálltam.
- Még egyszer köszönöm, szia - csuktam be az ajtót, és megkerültem a járművet, majd elindultam az ajtó felé, már a kulcsot keresve.
- Lana - szólt utánam - Figyelj, nem lenne kedved eljönni velem valahová, valamikor?
- De, szívesen - mosolyogtam halványan.
- Cserélünk számot?
- Add meg a tied - mondtam. Általában nem adtam meg egy fiúnak sem a  számomat, nem akartam hogy hívogassanak, majd én hívtam őket ha akartam.
- Ismerem ezt - mosolygott, én pedig ismeretlenül néztem rá.
- Nem kell aggódnod, hogy hívogatni foglak, nem vagyok az a fajta - mosolygott, én pedig valamiért elszégyelltem magam.
- Hát jó - mondtam majd megadtam neki a számomat és elmentettem az övét.
Miután elköszöntünk egymástól bementem a házba, ami még mindig üres volt, de most ez sem tudta elrontani a jó kedvemet.
Kipakoltam a szatyrokból, és neki álltam elkészíteni az ebédet kicsit megkésve.

8.fejezet - érzések

Délután hazaérve összedobtam egy egyszerű sajtos tésztát, viszont szoktam kisütni bacon falatokat és azt hozzá szoktam keverni.
- Finom - mondta Chris ízlelgetve a főztömet.
- Akkor jó.
Miután megettük a vacsorának szánt ételt elmostam a tányérokat és bevonultam a szobámba. Bekapcsoltam a TV-t és elnyújtózkodtam az ágyon. Halk kopogtatásra figyeltem fel.
- Mond - szóltam az ajtóban ácsorgó Chrisre.
- Nincs kedved lemenni a partra?
- Nem igazán.
- Unatkozom kicsit, kéne valamit csinálni nem?
- Mire gondolsz?
- Hát nem tudom..- húzta el a száját.
- Nézd a TV-t vagy valami.
- Nem értek jól spanyolul - vallotta be.
- Jó mennyünk sétálni, de adj pár percet.
- Oké -mondta majd magamra hagyott. Tulajdonképpen nem volt semmi teendőm, de minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy végleg elinduljak vele sétálni. Semmi kedvem nem volt veszekedni, nyugalomra vágytam. És féltem hogy ezt nem kapom meg.
- Mehetünk - mondtam előtte állva kis idő után.
- Oké - állt fel majd kisétáltunk, és bezárta az ajtót.
- Mennyi ideig leszünk itt? - kérdeztem már messze a háztól sétálva. Miközben beszélgettünk próbáltam megjegyezni az utat amerre mentünk a part felé.
- Fogalmam sincs. De őszintén szólva ne reménykedj hogy pár héten belül otthon leszünk.
- Nekem mindegy hol vagyok, ha ott úgysem lehetek ahol valójában lennék.
- Sajnálom. Ha lehetne nem kényszerítenélek ilyesmire, de a te biztonságodat veszem figyelembe.
- Miért segítesz nekem? Miért nem hagytál akkor elmenni? - kérdeztem elgondolkodva.
- Talán így akarlak kárpótolni a gondok miatt amiket okoztam.
- Egyébként már nem hibáztatlak. Nem bántottál, és nem adtál oda azoknak a pasiknak akik rám vadásznak. Úgyhogy ezért hálás leszek - mondtam őszintén. Tudom hogy az elején gyűlölettel ordítottam neki hogy mennyire visszataszít, de kis idővel elfogadtam a helyzetet, és más szemszögből láttam a dolgokat.
- Ezt jó hallani - lassított a léptein, amiből én rossz következtetésekre jutottam. Nem akartam semmi érzelgősséget, vagy érzelmeket, ez is épp elég volt. Megszaporáztam a lépteimet és egészen más felé vittem a beszélgetésünk témáját. Nagyon jól éreztem magam, és külön köszönetet mondtam Istennek amiért megóvott a civakodásoktól.
A tengerpart a lemenő nap halvány fényében csillogott. A hullámok halk zaját hallgattam, és a távolban sikongató gyerekek nevetését. Olyan meghitt és nyugodt volt minden. Lágy sugarak cirógatták a szabadon hagyott vállaimat, és a hajamat lebegtette a szél. Levettem a papucsomat, és mezítláb sétálgattam a part fehér és tiszta homokjában ami picit perzselte a talpam.
- Nincs kedved úszni? - törte meg a közénk telepedett csendet sétáló társam.
- Most nem.
- Hát jó, én viszont nem hagyom ki - vigyorgott majd lekapta a felsőjét és egy szál rövidnadrágban rohant a lágy hullámok felé.
Elképedve néztem végig rajta, és eszembe jutott a négy évvel korábbi fiú, akit úgy szerettem. Vékony volt, esetlenül hosszú lábakkal és karokkal. Most pedig nem messzi tőlem egy csupa izmos, hatalmas férfi aki kétség kívül a régi barátom volt. Annyira megtermett volt, hogy sokszor nem is hittem el. Mennyit változik az ember négy év alatt - gondoltam. Aztán rájöttem hogy én is rengeteget változhattam. Egy mosolygós félénk kislány voltam teli álmokkal aztán most ott voltam még mindig mosolyogva, de belül koránt sem boldogan. Olyan sok időt elpazaroltam az életemből, és jelentéktelen dolgokkal foglalkoztam, és ezt sajnáltam. Mert sosem tudhatni hogy mennyi van még hátra az életünkből.
- Biztos nem jössz? - kérdezte vigyorogva Chris - Nagyon jó a víz.
- Nem, majd máskor.
- Valami baj van?
- Nincs semmi.
- Látom rajtad - nézett rám zavartan.
Kiindult a vízből, és felém sétált.
- Mond el - kérlelt mellettem térdelve.
- Csak elgondolkodtam néhány dolgon, de semmi érdekes. - jól esett volna beszélni az életről való félelmeimről, de erre nem ő volt a legalkalmasabb személy.
- Tudok valamiben segíteni?
- Nem, de rendes vagy - tényleg az volt, és ez meglepetés volt számomra.
- Gyere, próbáld meg jól érezni magad ha már itt vagyunk.
- Semmi kedvem - mondtam szomorúan. Chris egyik keze a térdeim alá siklott a másik pedig a hátamra, és a következő percben már a karjaiban voltam és egyenesen a víz felé tartottunk.
- Ne! Kérlek, nem akarok vízbe menni - mondtam, mert nem tudtam úszni - Nem érted? Nem tudok úszni! - sikoltoztam aggódva és dühösen.
- Nem megyünk mélyre, nem lesz bajod vigyázok rád.
- De akkor se, nem érted meg? Nincs kedvem! - de ekkor már a térdeimet ellepte a víz és a félelem eluralkodott rajtam. Dühösen csapkodtam a mellkasát, de mintha meg sem érezte volna.
Ekkor letett és ellepte a víz a melleimet.
- Te idióta, most miért kellett ezt csinálnod? - kérdeztem dühösen.
- Semmi baj, állsz, és nem süllyedsz el, ne aggódj.
- Az Isten verjen meg - üvöltöztem miközben próbáltam kisétálni a partra.
- Miért vagy ilyen dühös, nem vittelek be, itt nem eshet bajod - nézett rám meglepetten.
- Akkor is, mondtam hogy ne, de te azért is akaratoskodtál.
- Jól van na - fröcskölt le a vízzel, én pedig mérgembe visszafröcsköltem, de ezt félreérthette mert nevetett és újra játszani kezdett. - Milyen gyerekes - gondoltam.
- Olyan vagy mint egy felelőtlen kisgyerek, neked ez vicces.
- Nem tehetek róla hogy te ilyen megsavanyodott lettél. Semmit nem tudsz élvezni, mindenért morogsz.
- Nem mindenkinek volt olyan tökéletes élete mint neked! - fordultam teljes törzsemmel felé, és kiabáltam. A víz már egyáltalán nem zavart, csak az aki még ott volt benne
- Miért, talán azt hiszed nekem az volt? Semmit nem tudsz rólam, de te elkönyveltél engem olyannak amilyennek gondolsz, és észre se akarod venni az ellenkezőjét! - szállt szembe velem. Azt hiszem ez a háború itt elkezdődött, de nem tudom mikor lesz vége.
- Tudod mit? Hagyjuk!
- Ne Lana! Miért akarsz megfutamodni amint egy kicsit is komolyabbra fordul? Beszéljük meg, mond ki amit akarsz!
- Én már kimondtam amit gondolok, és úgy érzem itt pontot kell tenni a végére.
- Látod? Már megint ezt csinálod!
- Mit? - kérdeztem idegesen. A könnyek szúrták a szememet, és nem tudtam megakadályozni hogy végig follyanak arcomon. Az egyetlen szerencse hogy nem látta gyengeségemet, hogy a könnyeim vegyültek a vízzel.
- Azt hogy elzárkózol! És ítélkezel felettem!
- Mert veled nem lehet kibírni!
- Akkor egy kicsit nézzél magadba is! Tudom hogy nem vagyok tökéletes, és csinálhatok olyat ami neked nem jó, de nem rossz szándékkal teszem. De te meg mindenért morogsz, és úgy érzem magam a közeledben mintha mindig vigyázzban kéne állnom, mert figyelsz hogy hol köss belém - mondta ki az érzéseit, amik nekem nagyon rosszul estek. Tényleg ilyen volnék? Akadékodkodó, és mindenért morgó nő személy?
- Akkor ne gyere a közelembe, és mindkettőnknek jobb lesz - mondtam már nyugodt hangon.
- Nem akarom hogy elzárkózz előlem, és falat húzz magad köré.
- Az a fal már nagyon rég óta ott van - javítottam ki. Szemei szomorúan fénylettek, és közelebb jött hozzám.
Megéreztem forró érintését az arcomon, ami furcsa bizsergést hagyott maga után, és megtörölte az arcomat, ahol a könnyeim lefolytak. - Mégis csak észrevette?
- Nem akarom hogy vitatkozzunk, én csak... - alsó ajkába harapott és mélyen a szemembe nézett - ne vitatkozzunk oké?
- Én sem szeretnék - hajtottam le a fejem szomorúan.
Kezeit átfonta a derekamon és ajkai szenvedélyesen csaptak le az enyéimre.

7.fejezet - új otthon

Amikor kiszálltunk az autóból, Levy váltott pár szót Chrissel, aztán elment.
- Gyere, ne késsünk el - húzott a kezemnél fogva maga után.
- Magamtól is megy - morogtam, majd kirántottam a kezemet az övéből, amit egy gúnyos kifejezéssel jutalmazott.
Amikor elintézte a papírokat, és eleget várakoztunk bemondták a járatunkat, becsekkoltunk, és mentünk a gép felé. Amikor sikeresen elfoglaltuk a helyünket, a gyomromban már a pillangók repdestek. Még sosem repültem és bevallom féltem.
- Mi a baj?
- Semmi - feleltem egyhangúan.
- Csak nem félsz?
- Nem!
- Látom... - röhögte ki gyengeségem.
- Hallgass már, még sosem repültem.
- Jól van, nem baj, legalább most kipróbálod.
- De jó..- mormoltam magamnak.
Amikor sikeresen felszálltunk szinte belepréselődtem az ülésbe, és a fejemben mintha vákuum alakult volna ki.
Az utas kísérő hölgy mosolyogva sétálgatott az ülések között, és italt, illetve harapnivalót kínált.
- Köszöntöm Önöket, szolgálhatok valamivel? - kérdezte tőlünk kedvesen a hölgy.
- Nem, köszönöm.
- Egyél egy kis mogyorót, jobb lesz hidd el - mondta Chris.
- Nem kell semmi.
- Biztos?
- Már mondtam hogy nem, ha kellene kérnék.
- Jól van mit fújsz fel mindent... - A hölgy zavartan mosolygott ránk, én pedig kínosan éreztem magam.
- Akkor én megyek, ha esetleg mégis szolgálhatok valamivel csak szóljanak - mondta a nő, majd szem forgatva távozott. Mintha nem láttam volna.
- Most ez mire volt jó? Muszáj volt jelenetet rendezned? - kérdeztem mérgesen.
- Még hogy én? Te nyávogtál végig. Csak megkérdeztem hogy biztos nem kérsz e semmit, erre te meg a torkomnak esel.
- Eltudom dönteni hogy kell e valami vagy sem!
- Jól van király kisasszony.
- Látod? Nem tudtál volna szó nélkül elhallgatni, neked akadékoskodnod kell - vitatkoztunk, amit több utas is szemmel kísért.
- Egyáltalán nem.
- Jó, elég, nem beszélek veled!
- Nem beszélek veled - figurázott ki. Legszívesebben felrobbantam volna mérgemben.
Istenem segíts kibírnom vele! Adj erőt hogy elviseljem! - fohászkodtam magamban.
A repülő út hátralévő részét átaludtam, és csak a leszállás előtti öt percben ébredtem fel.
- Mi vaaan... - morogtam fél álomban.
- Mindjárt landolunk - mondta Chris, majd felém fordulva kinézett az ablakon.
- Milyen szép - suttogtam.
Egyetértően bólogatott, majd ivott egy kortyot a nem tudom mikor kért italából. -Az uraság pezsgőzik.. - gondoltam.
Pár óra múlva kiértünk a repülőtérről, és kocsiba ülve áthajtottunk a fővároson Havannán, majd átértünk egy másik városba Varaderoba.
- Varadero? - kérdeztem leolvasva egy tábláról.
- Pontosan. Ez Kuba egyik legismertebb üdülő helye. Szerintem gyönyörű.
- Tényleg az. És hol fogunk lakni? Egy szállodában? Vagy hogy gondoltad? - kérdezősködtem izgatottan. Olyan jó lett volna egy Kubai üdülőben, ahol úszkálhattam volna a medencében, koktélokat szürcsölhettem volna, már a gondolat is felülülést okozott.
- Nem teljesen - mondta.
- Akkor?
- Nagyjából negyed óra és meglátod.
- Hát jó - mondtam egyhangúan, pedig belül szárnyaltam, még akkor is ha a "lakó társam" az ellenszenveimben úszkált.
Amikor a taxi befordult egy hosszú utcába, és megálltunk, már izgatottan vártam hogy belépjek a házba, amiben lakni fogok.
Kipakoltuk a bőröndjeinket a kocsiból, aztán megvártuk míg elhajt.
- Melyik az? - kérdeztem végignézve a választékon.
- Az ott - mutatott egy sárga színű, modern építésű egy szintes házra.
- Komolyan?
- Gyere - intett felém, majd elindult a bőröndökkel a kezében.
Az ajtó előtt megállt, és kivette a zsebében lévő kulcsot, majd a zárba illesztette.
Vártam mikor röhög fel, és mondja ki hogy csak viccelt, de ez nem történt meg. A zár egy kattanással megadta magát, és benyitott a gyönyörű új otthonomba.
A terméskővel kirakott teraszról beléptem a parkettázott előtérbe.
Volt ott egy ruha fogas, egy cipő szekrénnyel összekötve, más egyebet nem láttam. Kicsit beljebb érve jobb oldalt elém tárult a nappali.
L alakú ülő garnitúra volt a sarokba téve, krém színű arany szálakkal megszőve. Járult hozzá két fotel, és egy dohányzó asztal. A szembe falnál egy hatalmas szekrény volt állítva amin ott volt a TV és néhány könyv, és egyéb dísz tárgyak. A nappaliból nyílt a konyha ami szépen volt elrendezve alkalmas a főzésre.
- Na hogy tetszik? - kérdezte Chris kizzökentve ezzel a csodálkozásból.
- Nagyon tetszik.
- Gyere - mondta majd elindult a bal irányba és megálltunk egy ajtó előtt. Kinyitotta és megláttam a hálószobát.
Egy hatalmas francia ágy volt középen elhelyezve, és szembe vele egy modern, de nem hatalmas TV volt a falra rögzítve. Volt még két ajtó a szobában, az egyik mögött egy fürdő szoba volt, gyönyörű káddal és tükörrel, a másik ajtón túl pedig egy gardrób szoba. Egyértelművé vált számomra hogy ez egy női szoba lehetett, mert a gardrób nagyobb volt mint a háló szoba egybe véve.
- Várjunk csak.. Te ugye nem itt fogsz aludni?
- Dehogy nem.
- Egy szobába velem?
- Pontosan!
- Azt felejtsd el! Biztos nem alszok veled egy ágyba!
- Jajj nyugi már csak vicceltem.
- Ja, hogy most röhögnöm kellett volna..
- Ne aggódj, eszem ágában sincs egy szobában aludni veled.
- Akkor jó, mert nekem se!
- Megbeszéltük.
- Meg - vágtam rá, majd mident mondóan ránéztem.
- Gyere van még valami.
- Mi lehet még? - kérdeztem, de elindultam utána.
Visszaérve a nappaliba elhúzta a hatalmas függönyöket ami egy óriási tolóajtót takart. Elhúzta, majd kisétáltunk a kertbe.
A kert gyönyörű volt, de látszott rajta hogy rég látott gondoskodó kezeket. Elindultunk a kirakott gyepen és hátra értünk az udvarnak ahol egy beépített medence volt letakarva.
- Azta! - hüledeztem.
- Tetszik mi?
- Az nem kifejezés.
- A legjobb az, hogy medencézhetsz is de 20 percnyi séta után megtalálod a tengerpartot is. Kiváló helyen van, és biztonságos környék.
- Mégis miből tartod ezt fent? - kérdeztem miközben elindultunk vissza a házba.
- Ez egy nagyon jó barátomé.
- És csak úgy odaadja neked?
- Igen. Ez a ház tulajdonképpen arra van fent tartva hogy ha bármi történik akkor ide jöhetünk.
- Mégis mi?
- Hát ha olyan kockázatot vállalsz a munkád során, mint mi akkor szem előtt kell tartani hogy nem minden alakul úgy ahogy gondolnánk. És ez is egy ilyen helyzet. Itt senki nem fog keresni minket.
- Elképesztő. De miből fogod kifizetni a költségeket?
- Most még jó ideig nem kell ezen agyalnunk 4 év kemény munka alatt, eleve sok pénz jött kézhez, és én mindig félretettem, és összegyűlt annyi hogy kitartson pár hónapig. Aztán meg keresek valami melót.
- Jól van. Megyek kipakolok - mondtam majd megfogva a csomagom bementem a szobámba.
Olyan szép volt hogy féltem bármit is kipakolni nehogy kárt tegyek a szépségében.
Beléptem a hatalmas gardróbba és kipakoltam azt a kevéske holmimat amit magammal hoztam. Legalább amiatt nem kellett aggódnom, hogy sok helyet foglal, az biztos.
Amint végeztem, kerestem törölközőt és elmentem lezuhanyozni, és átöltöztem.
- Milyen hűvös van - mondtam kiérve a nappaliba mikor már végeztem a teendőimmel.
- Kiszellőztettem, mert érezni lehetett hogy rég volt használva a ház.
- Oké. Eszünk valamit?
- Hát nincs itthon semmi, de elmehetünk bevásárolni.
- Oké - egyeztem bele, majd mikor megérkezett a hívott taxi kocsiba szálltunk, és elindultunk a megadott helyre.
- Bérelnem kéne egy autót - mondta mikor már a hatalmas bevásárló központ soraiban kóvályogtunk.
- Miért?
- Mert nem jó mindig taxival menni.
- Te tudod... - mondtam miközben a kosárba dobtam pár csomag tésztát.
- Mit csinálsz vacsira? - vizsgálgatta a kosárban lévő dolgokat.
- Még nem tudom - mondtam.
- Akkor minek ez a sok minden?
- Előre látó vagyok. Tészta mindig kell, kitudja éppen mit akarunk enni.
- Miért nem veszel akkor amikor azt akarsz enni?
- Mert nem egyszerűbb most megvenni?
- Hát nem tudom.
- Ti férfiak annyira egyszerűek vagytok. Ha kicsit előre gondolkodnátok minden egyszerűbb lenne.
- Jól van na, csak kérdeztem.
Hogy fogom én ezt kibírni - sóhajtoztam magamban, aztán belenyugvóan tovább sétáltam.

6.fejezet - *Holiday*

Összekuporodtam az ágyon, és felidéztem az elmúlt fél óra eseményeit. Sírnom kellett, de nem tudtam. Ott volt az a fojtogató érzés a torkomban de nem tudtam elmulasztani. Azt kívántam ez az egész bárcsak egy rém álom lenne.
Amikor felfogtam hogy az a srác, aki segítőkészen felajánlotta nekem segítségét mikor szükségem volt rá, most épp ő vette el tőlem, mintha minden a feje tetejére fordult volna.
Órákig ücsörögtem gondolkodva mit kéne ezek után tennem, de nem jutottam nevezőre.
Az ajtó nyílására lettem figyelmes és Chris lépett be rajta.
- Mit akarsz? - sziszegtem
- Szeretnék veled beszélni. Azt akarom hogy végig hallgass.
- Úgysincs más lehetőségem - húztam a szám.
- De van. Ha nem akarsz velem beszélni akkor mond meg, és kimegyek. De ha igen, akkor hallgass végig és próbálj kicsit megérteni.
- Megérteni? Téged?
- Látod... Erről beszélek. Te azt hiszed én ezt élvezem. Pedig hidd el hogy nem, emlékezz hogy 4 éve mikor elmentél mennyire akartam hogy maradj, mert megszerettelek. Mennyit voltunk ketten, és beszéltünk és hülyéskedtünk.
- És akkor mi van?
- Az, hogy szerinted én önszántamból mindezek után akarnálak téged bántani? Egyértelműen nem. De belekeveredtem valamibe amiből nem tudok kiszállni. Kaptam egy megbízást, amit teljesítenem kellett, de nem tudom hogy te vagy benne. Ahogyan te sem ismertél meg engem, úgy én se téged.
- Elhiszem hogy nem akartál engem elrabolni, de ha már tudjuk hogy ki kicsoda miért nem engedsz el? Ha?
- Azért mert akik megkértek hogy tartsalak itt veszélyesek rád nézve. És én nem fogom megengedni senkinek hogy bántson téged, de azok a fickók épp arra készülnek. Ezért is fogunk elmenni innen, oké? Jó messzire ahol nem találnak rád.
- Nem megyek sehova értsd már meg! Veled nem! Én megyek, vissza az életembe te pedig ahova akarsz.
- Hát még mindig nem érted?
- Óh, hogyne érteném, te vagy az önfeláldozó régi barát aki megmenti az életemet mi?
Megragadta a karomat és az ajtó felé kezdett rángatni. Nem tartott erősen de eléggé ahhoz, hogy zavarjon.
Amikor kinyitotta előttem a bejárati ajtót meglepődtem de még mindig a karom köré fonta az ujjait.
- Tudod mit? Nem érdekel mit gondolsz, látom fölösleges minden amit teszek. Hiába töröm magam akkor sem tudsz nekem megbocsátani. Nem fogok az utadba állni, menny nyugodtan, de azt tudnod kell - és itt már elengedte a karomat - hogy amint átléped ezt a küszöböt én már nem tudok neked segíteni, és te mozgó célponttá válsz azok előtt, akik Apádra vadásznak. De boldogulj egyedül ha akarsz, de akkor el kell egymástól búcsúznunk, örökre. Mert többet nem foglak látni - mondta egyenesen mélyen a szemembe nézve.
Átgondoltam a hallottakat és akkor vettem észre hogy remegek. Megijedtem azoktól amit mondott. Szóval, engem meg akarnak ölni? - a vér nyomásom a levegőbe szökött. Gyorsan átgondoltam mit is tegyek? Kilépek a lakásból és ki tudja mi vár rám, vagy maradok és elviselem Christ? - amint megszületett a döntés a fejemben, cselekedtem.
Chris helyeslően bólintott miután az ajtó hangos becsapódással zárult.
Az hogy az el rablómmal maradtam, hogy elbújjak azok ellen akik elraboltattak kész vicc volt. Hova csöppentem?
- Khmm... - köhintettem a nappaliba érve hogy Chris rám figyeljen - Mi féle ember az Apám hogy ennyien utálják?
- Hát nem tudom hogy számít e ez.
- Nekem számít!
- Elég rossz ember Lana!
- Mond el.. - kértem halkan.
- Ő embereket ölet meg - mondta ki nyíltan.
Pár perc kellett mire megemésztettem. Az Apám embereket gyilkoltat vagy gyilkol.. Ettől a gondolattól rosszul lettem és le kellett üljek.
- Emlékszel mit meséltem neked róla? - kérdeztem pár perc után mély letargiába esve.
- Igen.
- Milyen vicces nem? Apámnak a nagy szórakozást az jelentette hogy ilyen undorító dolgokat csinált, mint hogy Anyu mellett maradt volna és akkor talán most minden más lenne.
- Sajnálom. Mindent sajnálok, elhiszed nekem?
- Elhiszem. De ezzel sajnos nem sokra megyek.
- Figyelj ha tudnám, jóvá tenném.
- Talán... Volna valami.
- Mi?
- A lakó társam Emily már biztos aggódik, és szeretném ha valahogyan értesítenéd hogy jól vagyok.
- Megoldható.
- De a legjobb az lenne ha hazamehetnék a cuccaimért, elvégre nincs egy ruhám se.
- Nem lehet Lana. Tényleg nem.
- De miért nem? Jöhetnél h vigyázz rám.
- De arra biztos keresnek. Figyelik a környéket, nem kockáztatok.
- De nincs egy ruhám se!
- Majd veszünk.
- Aha és mégis megmondanád hogy honnan lesz pénz? Kirabolsz egy bankot? Ohh.. Nem is olyan rossz, tőled még ez is kitelik.. - mondtam.
- Van elég pénzem hogy ne idegeskedjek, mellesleg lehet hogy egy szemét disznónak nézel de akkor sem csinálnék ilyet - mondta egyszínű hangon.
- Mert az vagy ...- dünnyögtem az orrom alatt alig hallhatóan.
Nem érdekelt hogy most rá voltam hivatkozva,akkor is haragudtam rá, és az érzéseim felé aligha változtak. Lehet hogy őt csak megbízták hogy tartson fogva de akkor is szörnyű hogy megtette, és hogy ilyenre képes. Még ha nem is én lennék, akkor is elrabolt egy lányt. Úgyhogy ugyan úgy bűnös, és rossz ember!
A mobil telefon csörgésére lettem figyelmes, aztán láttam ahogy Chris oda megy és felveszi a készüléket.
- Mondjad - szólt bele kedvetlenül - Tényleg? Remek. Ühüümm, Aha, Ilyen hamar? Jól van, Nem, dobd ide a postaládába nem akarok elmenni. Ja, Oké, Szia.
Érdekelt hogy kivel beszélt és mit, de úgy tettem mintha észre se vettem volna a beszélgetést és továbbra is a TV-t bámultam.
Délutánonként mindig csak sorozatok mentek, amiket vagy az elejétől nézel vagy képtelen leszel kiigazodni rajtuk, úgyhogy nem kötötte le a figyelmem. De legalább meg tudtam hogy kedd volt.
- Holnap indulunk - mondta Chris megtörve a köztünk lévő csendet.
- Remek.
- Mi bajod? Nincs kedved nyaralni egy szépet? - mondta gúnyosan mire savanyúan rámosolyogtam.
- Előbb fojtanám magam a vízbe mint hogy nyaralásnak tekintsem azt a kényszer időt amit ott kell töltsek veled.
Nem szólt rá semmit, csak elvonult a fürdőszobába aztán megnyitotta a vizet a fürdéshez.
A nap hátralévő részében nem történt semmi izgalmas azon kívül, hogy Chris lement majd egy borítékkal jött vissza. Kibontotta és az asztalra tette a benne lévő dolgokat.
Két útlevelet láttam meg még néhány iratot. Csupa izgalom az egész. De talán ennek örülnöm kellett volna, hogy nem volt min aggódnom.
Másnap reggel Chris szólongatására keltem.
- Kapd össze magad. 20 perc múlva indulunk - dobott rám egy farmert és egy pólót meg egy tiszta fehérneműt, mellette fogkefe is volt.
Ez volt aztán a törődés. Megmosakodtam aztán magamra kapkodtam a ruhákat, amik meglepően jók voltam méretben. Utána bekaptam pár falatot és elmentem fogat mosni, aminek borzasztóan örültem. Mindennel végezve elindultunk az ajtó felé, ami kinyílt előttem. Ha nem tudtam volna a helyzetemről biztos megkíséreltem volna a szökést, bár ez esetben ez meg sem fordult a fejemben.
Kiérve az épületből egy autóba szálltunk be hátulra amit egy pasas vezetett.
- Levy ő Lana, Lana ő pedig egy barátom Levy.
- Örvendek - mondta a fickó mire én is bólintottam, csodálkozva hogy ennyire képes voltam. Én egyáltalán nem örültem hogy ilyen körülmények között kellett ismerkednem, és még jó képet vágni hozzá, de szerencsére nem várta el senki.
- Hová is megyünk pontosan?
- Kubába - mondta mire én felnevettem.
- Komolyan kérdeztem de tuskó.
- Én meg komolyan válaszoltam - ezzel lezárta a témát, és kibámult az ablakon, jelezve nem kíván most társalogni.
Azta! Kubába megyek! El sem hiszem! - ujjongtam magamban aztán lehervadt a képzeletbeli mosoly mert tudatosult bennem hogy nem nyaralni megyek, és nem egy kedves baráttal hanem egy kiállhatatlan senkiházival.

5.fejezet - A titok sem marad sokáig titok

- Mit beszélsz? - néztem rá kikerekedett szemekkel. Biztos csak játszik velem a hallásom.
- Én vagyok az Chris. Már 4 éve... - nézett maga elé. Valóban ő lenne?
- Te? Ezt nem hiszem el! Te nem vagy ő!
- De igen Lana, de ha tudtam volna hogy ki is vagy, én esküszöm nem tettem volna meg.
- Ki vagy te? - köptem oda. Nem hallottam meg amit mondott, nem fogtam fel. Csak azzal törődtem, hogy Ő nem lehet ő.
- Én még mindig az a srác vagyok, nem akarom hogy így érezz ahogy most.
- Hogy merészeled? A szádra ne vedd Őt. Te egy undorító, mocsok alak vagy, aki szörnyű dolgokat tesz. De az a srác 4 évvel ezelőtt tiszta volt, és lelki ismeretes fiú, aki nem válhatott egy ilyen senkivé.
- Megváltoztam - lehelte maga elé, és a szemébe könnyek szöktek.
- Undorító vagy! Undorító vagy! - vágtam a fejéhez az igazságot. Felálltam és a bejárati ajtó felé rohantam. Zárva volt.
- Engedj el!
- Nem tehetem. Veszélyes lenne.
- Az a veszélyes hogy itt tartassz. Egy percet sem bírok ki a közeledben. Legszívesebben hánynom kellene tőled. Te jó ég. Nem is értem. Te tudtad hogy én vagyok. És ezt tetted velem.
- Nem tudtam, esküszöm. Ha tudom hogy te vagy, én nem teszem meg.
- De mással igen, igazam van? Nem is az a lényeg hogy kivel teszed, hanem az hogy egyáltalán fogva tartassz bárkit is.
- Mindennek oka van. Én nem élvezem ezt.
- Nem érdekelsz! Engedj ki ezen a kibaszott ajtón! Most! - sikoltoztam, de ő csak bámult engem, de nem mozdult. A földre ültem és zokogtam. Hogy történhetett ez meg? Miért?
Sokáig sírtam összekuporogva a földön. Nem néztem rá, de ő sem mozdult el onnan.
- Mondj el mindent - mondtam megtört hangon, mikor egy kicsit lenyugodtam.
- Kérdezz bármit.
- Mi történt veled?
- Belekeveredtem dolgokba, amikbe nem lett volna tanácsos.
- Miért nem hagytad ott?
- Mert nem tehettem.
- Ismered az Apámat?
- Igen.
- Hogy hívják?
- Carlos Walleyo.
- Miért vagyok itt? - kérdeztem, majd mikor nem jött válasz rá néztem. Arcát a kezébe temette és a haját markolászta. Még ő érzi magát rosszul? Akkor én mit mondhattam volna?
- Válaszolj. - szóltam, mire rám nézett. Legszívesebben kikapartam volna a szemeit.
- Az Apád kiszúrt pár pasassal, akik bosszút akarnak rajta állni. Kettőjüket börtönbe juttatta, és az egyik törleszteni akar. De nem találja sehol. És az egyetlen módja hogy előkerüljön az Te vagy - csuklott meg a hangja.
- Egyet nem értek - gondolkodtam - neked mi közöd ehhez az egészhez?
- Az hogy... - itt megállt. Pár másodperc múlva folytatta - az én dolgom hogy ne tudj elmenni.
- Nem ismerlek téged.
- Más lettem Lana. Pont ahogyan te is.
- Ne hasonlítsd magadat hozzám. Csak egy táncos nő vagyok, de még így is többet érek mint te. Én soha senkit nem bántottam. Nem lennék képes rá. És tudod, visszaemlékezve rád, nem gondoltam volna hogy te igen.
- Nem tudok mit mondani.
- Hát persze hogy nem - mondtam.
- Sajnálom Lana. Mindent sajnálok.
- Azzal nem megyek sokra. A számomra meghaltál, és soha, de soha nem fogok rád újra úgy nézni mint régen. Már nem vagy a barátom, az ellenségem vagy - mondtam, majd felálltam és besétáltam a szobába, amit hangosan becsaptam.

Chris szemszöge:
- Nem tudok mit mondani - néztem rá. Ha lehetséges lélekben meghalni, akkor az enyémet éppen most temették.
- Hát persze hogy nem - mondta.
- Sajnálom Lana. Mindent sajnálok - Ha tudta volna hogy ez nekem is szörnyű volt, akkor sem éreztem volna jobban magam, mert láttam Őt szenvedni. És én okoztam neki a sok fájdalmat. És ha tudta volna, hogy én vagyok aki valójában felhasználja az Apja ellen, talán még rosszabbul érezte volna magát. De nem mertem elmondani, féltem hogy még jobban megutál, bár lehet ennél már jobban nem is lehetne.
- Azzal nem megyek sokra, a számomra meghaltál, és soha de soha nem fogok rád újra úgy nézni mint régen. Már nem vagy a barátom, az ellenségem vagy - szegezte nekem ezeket a súlyos ítéleteket és ott hagyott egyedül, a sok dühvel, fájdalommal amit magam iránt éreztem.
Sokszor gondoltam arra, hogy nem jó amit teszek, nem jó életet élek, de ezt most ismertem fel a legjobban. Érzéketlen voltam, mert nem törődtem másokkal. De most itt van Ő, aki fontos volt nekem, és az ő fájdalma az enyémmé vált. Jóvá akartam tenni, elengedni őt, hogy újra élhessen. Segíteni őt, de ez lehetetlen volt. Veszélyes lett volna őt elengednem, mert már vadásztak ránk.
Felhívtam Levyt és találkozót kértem. Levy volt az egyetlen aki segített nekem, és ő tudott nekem információkat adni, amiket én nem tudtam volna megszerezni. Mikor belement, elindultam a megbeszélt helyre, és odaérve bekopogtam.
- Gyere be - nyitotta ki, utat adva.
- Beszélnünk kell - mondtam.
- Én is épp akartak hívni, mert gáz van.
- Micsoda?
- Carlos nem előled ment el. Tévedtünk amikor azt hittük.
- Hanem? Akkor ki elől?
- Fogalmam sincs, de ki akarja csinálni Carlost. És nem lehet egy jelentéktelen senki, ha Carlos menekülőre fogta.
- Engem nem érdekel, a vége úgy is ugyan az lesz. Carlos meghal. Az ellenségem ellensége a barátom. És már amúgy is ki akarok szállni, új életet akarok kezdeni.
- Még nincs vége a mondandómnak.
- Akkor mondjad.
- Mondtad hogy a lány fontos neked.
- Igen, és?
- Aki Carlosra vadászik, megtudta hogy van egy lánya. És ő is azon az elven van mint te.
- Mármint?
- El akarja kapni Lanát, hogy kiugrassza a bokorból Carlost.
- Mi van?
- Úgyhogy ez esetben, a pasas marad az ellenséged.
- Tudd meg ki az Levy. Nem fogom Lanát még egyszer veszélybe sodorni, megfogom őt védeni.
- Akkor most biztosan méltó ellenfélre akadtál. Rajta leszek a dolgon.
- Kösz, most mennem kell, szerezz nekem két hamis útlevelet. Nem maradhatunk itt. Elviszem Őt olyan messzire amerre csak lehet. Még a héten legyen meg oké?
- Oké, de tudod hogy az nem lesz ingyen.
- Ne aggódj megkapod a pénzed, most megyek - mondtam és már el is indultam. Egy percet sem akartam többé egyedül hagyni Lanát, még ha ő arra vágyott sem. És a legrosszabb hogy most miattam volt veszélyben.

4.fejezet - amikor már rosszabb nem is lehet

A kezemben tartottam életem végetvetésének tárgyát. Remegő kezemmel hozzászorítottam a bal alkaromhoz az üveg szilánkot. Mély lélegzetet vettem, valószínűleg az utolsót. A bőrömbe mélyesztettem a szilánkot, és felszántottam vele a puha, vékony bőrömet. A fájdalom eluralkodott rajtam, a látásom elhomályosult, és felsikoltottam. A könny fátyol alatt láttam a szivárgó vért, ahogyan végigfolyt a kézfejemen, és a padlóra csöppent.
A fájdalom tompult, a szemeim lecsukódtak. Egyedül voltam a sötétséggel, egyedül a világgal szemben. Már nem tudtam gondolkodni, minden érzékszervem magamra hagyott, de tudtam ez volt a helyes. Véget vetni az életemnek, mielőtt más tette volna meg. Átengedtem magam a sötétségnek.
***
A szememet bántotta a fény. A mennyben volnék? - kérdeztem magamtól, aztán lassacskán kinyitottam a szemem, és körbenézve hatalmas fájdalom ült a lelkemre. Abban az átkozott szobában voltam, ahol ezelőtt.
Már csak azért is volt ez csalódás, mert nem értem hogy is gondolhattam, hogy a mennybe kerülök. Ha meghaltam volna, már a pokolban vacsoráznék.
Felsóhajtottam.
A szoba ajtaja kinyílt, és az a férfi lépett be rajta.
- Hogy érzed magad?
- Mit érdekel téged. Eddig is gyűlöltelek de ezek után még jobban foglak.
- Miért? - kérdezte.
- Chh. Szóval most már beszélgetős kedvedben vagy - ránéztem. A szemei még tompábbak voltak mint eddig. Végig néztem rajta. Magas volt és borzasztóan széles vállai voltak. Fekete haja rövidre volt vágva. Borostás volt, ezzel még férfiasabbnak tűnt. Nem tűnt gonosznak, se pedig gyilkosnak. Ez is bizonyítja a tényt, hogy a látszat csal.
- Nem elég hogy elvetted az életemet, még a halálomat is - mondtam hidegen. Már nem érdekelt hogy mit tesz velem. Feladtam mindent, amit feladhattam. Beletörődtem hogy ilyen sorsom van.
- Tegyél amit akarsz, kínozz meg, erőszakolj meg, aztán meg ölj meg. Nyugodtan. Már nem érdekel semmi. Csak ne tegyél úgy mintha érdekelne hogy vagyok - mondtam érzelem mentesen. Lehet hogy egy részem mégis csak meghalt.
- Én nem akarok veled ilyesmit tenni - mondta.
Felnevettem. Tisztán kihallatszódó volt belőle a gúny, és a megvetés.
- Majd úgy teszek, mintha elhittem volna.
- Igazat mondok. Én nem fogok veled semmit sem tenni. Hozzád se fogok érni Elena.
- Elena?
- Tudom hogy ki vagy.
- Mi van? - ültem fel.
Összeráncolta a szemöldökét.
- Elenának hívtál?
- Ez a neved.
- Senki nem hívott így 6 éves korom óta. Elena már meghalt. Én már Lana vagyok.
- Össze vagy zavarodva.
- Nem! Most rögtön mond el, hogy miért hívtál Elenának, ez a név már sehol nem szerepel. Miért vagyok itt, és ha nem akarsz bántani még is mi a szándékod.
- Az Apád az oka hogy itt vagy.
- Az Apám?
- Te vagy az egyetlen aki által elérhetném őt. De nem foglak bántani.
- Még is mi a fene folyik itt? Elena már nem létezik, és az Apám is meghalt a számomra! Én Lana vagyok! Lana Winstonnak hívnak, és semmi közöm az Apámhoz. Egyetlen egyszer sem beszéltem vele! Úgyhogy most el is engedhetsz, mert rajtam keresztül nem fogod elérni őt vagy mi.
A pasas dermedten ült velem szemben, és a szemeit végigjáratta rajtam többször is.
Mintha valamit keresne rajtam.
- Lana Winston... - suttogta majd sietős léptekkel távozott.
Most talán még jobban össze voltam zavarodva mint eddig.
6 éves koromban a kedvenc nevelőm Mary néni azt mondta, mi lenne ha megváltoztatnánk a nevem, valami különlegesre, amilyen én is voltam szerinte. Nekem tetszett az ötlet, már csak azért is mert én választhattam, ki ne akarna olyan nevet amilyet csak szeretne? Így lettem Elena Priceról (Prájsz) Lana Winston. A kereszt nevemet én választhattam, és azért akartam Lana lenni, mert az hasonlított a korábbi nevemre, de szebb volt, és kedves név. És azóta senki nem hívott Elenának. Lana voltam minden papíromon, új születési anyakönyvem lett, azon is Lanaként. Erre most meg jön egy pasi aki fogva tart, és a régi nevemen szólít, és az Apámról beszélt, akinek még csak a nevét sem tudtam.
A pasi újra bejött és zavartan nézett rám.
- Mm.. Nem vagy éhes? Hozzak neked valamit? Szeretnél lezuhanyozni? - kérdezte. Én meg bizakodva néztem rá. Mi van?
- Miért lett hirtelen ilyen?
- Milyen?
- Különös...
- Én csak gondoltam már két napja nem voltál se WC-n se pedig fürödni. Biztos jól esne, de ha nem akkor nem - mondta majd megfordult.
Jól van, ez még sem volt csapda.
- Várj - szóltam hamar.
- Szeretnék.
Bólintott, majd odasétált, és a kulcsot kivéve a zsebéből, a lánchoz tartozó kis lakathoz nyúlt, amit kinyitott, szabaddá téve engem.
Megfordult a fejemen, hogy gyorsan tökön rúgom és elrohanok, de mintha megérezte volna.
- Ha bármivel próbálkozni mersz, nem leszek ilyen odafigyelő. Remélem megértetted.
Aprót bólintottam. Semmi esély.
Szorosan a karomat fogta és húzott ki a szobából.
Felszisszentem.
- Ez fáj te idióta - mondtam szúrósan.
Nem szólt semmit, de engedett a szorításon. Betolt a fürdőbe, ahol egybe volt a WC és a fürdő helyiség. - Ha végeztél kopogj és kiengedlek - mondta majd rám zárta az ajtót.
Eddig eszembe se jutott hogy pisilnem kellene vagy bármi, de amikor ránéztem a WC-re egyből éreztem a szükségét.
Lezuhanyoztam, és hajat is mostam. Igaz, nem volt sampon, de helyettesítettem a férfi tus fürdővel.
Amint végeztem és felvettem az odakészített ruhákat amiket nekem tett oda, kopogtam. Kellemetlen volt, mert nem női ruhák voltak. Egy póló ami a térdemig ért, és egy férfi rövidnadrág. Nem érdekelt, mert nem akartam senkinek se tetszeni. Inkább meghaltam volna, minthogy ilyesmiket gondolkozzam hogy hogy nézek ki.
Meglepő módon nem a szobába vezetett vissza hanem a konyhába. Nem volt valami szép, inkább egyszerű.
- Biztos éhes vagy, csináltam szendvicset - tolta elém az asztalon.
Párizsi volt benne amire allergiás voltam.
- Ezt nem eszem meg - jelentettem ki.
- Akkor nem eszel.
- De allergiás vagyok rá - mondtam felemelve a párizsit.
- A párizsira?
- Igen te ostoba, mivel szóját tartalmaz.
- Na ide figyelj, vagy rendesen beszélsz velem, vagy mehetsz is vissza a szobába. Más nincsen úgyhogy vagy megeszed vagy éhesen maradsz.
Hozzá vágtam a szendvicsemet, és felálltam, mire erősen megragadta a bekötözött karomat mire felüvöltöttem.
Elvette onnan a kezét és a könyökömet fogta.
- Hova készülsz mi? - nézett rám gyilkos tekintettel.
- Te mondtad hogy vagy megeszem, vagy visszamegyek a szobába. És ha nem akarod hogy allergiás rohamot kapjak, akkor elengeded a karomat és engeded hogy visszamenjek a szobába - mondtam, de ő ahelyett hogy engedett volna, bevezetett a szobába, és rám zárta az ajtót.
De szerencsére most nem láncolt meg.
Lefeküdtem az ágyra és magamra húztam a vékony takarót. Belefúrtam a fejem a párnába, és sírtam. Nem voltam szomorú, kivételesen dühből sírtam. Egészen addig amíg el nem aludtam.
Mikor felébredtem már reggel volt. Hihetetlen, de annyira jól aludtam, hogy átaludtam egy egész éjszakát.  Felkeltem és az ajtóhoz mentem. Kopogtatni kezdtem rajta, és pár perc múlva már ki is nyílt.
- Mit akarsz? - kérdezte. Ennyit a tegnapi odaadásért. Úgy tűnt újra az a morcos, hideg szobor volt.
- Én csak szeretnék kimenni a mosdóba.
Szélesebbre tárta az ajtót, utat engedve. Biztos be volt zárva a bejárati ajtó, ezért engedett nekem szabad teret. Elvégeztem a teendőim, aztán kimentem. A hangok felé mentem, és megláttam a konyhában szerencsétlenkedni. Talán főzni akart? Már a gondolat is rémes volt. Ez a hatalmas, félelem keltő férfi amint a konyhában sürög forog. Közelebb mentem figyelve mit csinál.
Láttam ott elfaricskált krumplikat, néhány szörnyen vastag húst és zöldségeket. Ő éppen a gáztűzhellyel babrált.
Hát összességében nézve ha ezt elém tenné, biztos hogy nem enném meg.
Oda mentem mellé, és félre toltam. Összerezzent az érintésemre. Megijesztettem volna?
- Mit művelsz?
- Próbálom megmenteni az ebédet.
- Nem kell a segítséged - mondta.
- Nem is neked segítek. De mivel tegnap sem ettem, ezért ma jól esne néhány falat, de ezt elnézve ha hagyom hogy itt tipródj ma sem ennék. Úgyhogy jobban teszed ha ezt rám hagyod.
- Mi van veled, mit gondolsz, hogy parancsolgatsz nekem, meg utasításokat adhatsz? Nem vagy abban a helyzetben ezt ne felejtsd el.
- Tudod mit, akkor szerencsétlenkedj tovább, és cseszd meg az ebédedet - mondtam hátat fordítva és elindultam a szoba felé, mikor ő megállított.
- Mi van? - fordultam meg.
- Csináld meg az ebédet.
- Kérés vagy parancs?
- Egyik sem. Te mondtad hogy enni akarsz.
Magamban elmosolyodtam, de ennek egy jelét sem mutattam. Bár hogyan is, ez egy undorító gazember, de akkor is csak egy férfi mint a többi. Ugyan olyan makacs, önfejű, ezt most megmutatta. Kicsit még vicces is volt, de ez semmit sem változtatott a tényen, hogy én miért is voltam ott. úgyhogy tehetne bármit akkor sem érezném magam kényelmesen.
Nekiláttam a mentő akciónak. A húsokat szép vékony szeletekre vágtam, és a négy vastag hús szeletekből hirtelen 12 szelet lett. Azért nem mindegy.
Bepaníroztam a csirkemellfiléket és a már forró olajjal teli serpenyőbe tettem őket.
A krumpliból nem tudom, hogy mit akart csinálni, de én vékony szeletekre vágtam és sült krumpliként sütöttem ki őket. A paradicsomot a paprikát, vékony szeletekre vágtam, a répát lereszeltem, az uborkával együtt, feleceteztem beízesítettem, és finom saláta lett belőle. Nem tudtam hogy ez eredetileg is az ő háza volt e, mert annyi minden volt itt. Ha csak egy menedék lakás lett volna, miért lett volna itt sajt reszelő, meg ehhez hasonló dolgok?
Leültünk enni, és egy kicsit büszke voltam magamra, hogy sikerült ilyen finomat összehoznom.
- Egyébként azt sem tudom mi a neved.
- Nem is kell tudnod. Mi nem lakó társak vagyunk, vagy barátok, hogy személyeskedjek veled.
- Tudom hogy te mi vagy, és én mi vagyok. De te erre büszke vagy?
- Egyél, ne beszélj.
- Ja ahaaaa, most már ne beszéljek mi. Mert kerülni akarod a kérdésem.
- Én nem kerülök semmit.
- Akkor válaszolj - néztem mélyen a szemébe. Még mindig zavarba jöttem ha a szemébe jöttem. Annyira ismerős volt nekem, de nem tudtam honnan. Nem maga a pasi, hanem a szeme. És az is csak néha. A szem a lélek tükre, de az ő szemébe nézve nem tudtam kiolvasni semmit. Talán mert nem volt lelke.
- Én nem vagyok büszke rá, de ez a munkám. Ezt kell tennem.
- Mit?
- Hát ezt - mondta mintha ez olyan egyértelmű lenne.
- Mi az az ez? Miért tartassz itt? Valaki megbízott vele? Vagy mi?
- Nem mondhatok semmit.
- Mert nem akarsz mondani.
- Így van. Nem akarok, úgyhogy zárjuk is le ezt a dolgot.
- De ha én tudni akarom?
- Nem tudok mit csinálni.
- Mond el. Talán ha érteném hogy mi folyik körülöttem könnyebb lenne.
- Ne akard tudni Lana.
- Mi a te neved? Mond el kérlek. Nem kérek többet, csak a nevedet akarom tudni.
- Ha elmondanám a nevem, minden tönkremenne.
- Szerintem itt már nincs minek tönkre mennie. Az egész életem tönkrement. És miattad. Te tetted tönkre. Ennyivel tartozol, mond meg a neved, hogy tudjam kinek köszönhetem - mondtam mérgesen, még mindig őt nézve. Eddig nem nézett rám, de most rám emelte a tekintetét, és a szemei szomorúan fénylettek.
- Nem ismersz meg?
- Hmm..? Megismerni?
- Hhh.. Én sem ismertelek meg téged.
- Mi van?
- Chris vagyok Lana. Emlékszel még rám? - mondta szomorúan.
A felismerés villámcsapásásként ért. Chris... Chris.. Chris.. Az én Chrissem? Az nem lehet..