4.fejezet - amikor már rosszabb nem is lehet

A kezemben tartottam életem végetvetésének tárgyát. Remegő kezemmel hozzászorítottam a bal alkaromhoz az üveg szilánkot. Mély lélegzetet vettem, valószínűleg az utolsót. A bőrömbe mélyesztettem a szilánkot, és felszántottam vele a puha, vékony bőrömet. A fájdalom eluralkodott rajtam, a látásom elhomályosult, és felsikoltottam. A könny fátyol alatt láttam a szivárgó vért, ahogyan végigfolyt a kézfejemen, és a padlóra csöppent.
A fájdalom tompult, a szemeim lecsukódtak. Egyedül voltam a sötétséggel, egyedül a világgal szemben. Már nem tudtam gondolkodni, minden érzékszervem magamra hagyott, de tudtam ez volt a helyes. Véget vetni az életemnek, mielőtt más tette volna meg. Átengedtem magam a sötétségnek.
***
A szememet bántotta a fény. A mennyben volnék? - kérdeztem magamtól, aztán lassacskán kinyitottam a szemem, és körbenézve hatalmas fájdalom ült a lelkemre. Abban az átkozott szobában voltam, ahol ezelőtt.
Már csak azért is volt ez csalódás, mert nem értem hogy is gondolhattam, hogy a mennybe kerülök. Ha meghaltam volna, már a pokolban vacsoráznék.
Felsóhajtottam.
A szoba ajtaja kinyílt, és az a férfi lépett be rajta.
- Hogy érzed magad?
- Mit érdekel téged. Eddig is gyűlöltelek de ezek után még jobban foglak.
- Miért? - kérdezte.
- Chh. Szóval most már beszélgetős kedvedben vagy - ránéztem. A szemei még tompábbak voltak mint eddig. Végig néztem rajta. Magas volt és borzasztóan széles vállai voltak. Fekete haja rövidre volt vágva. Borostás volt, ezzel még férfiasabbnak tűnt. Nem tűnt gonosznak, se pedig gyilkosnak. Ez is bizonyítja a tényt, hogy a látszat csal.
- Nem elég hogy elvetted az életemet, még a halálomat is - mondtam hidegen. Már nem érdekelt hogy mit tesz velem. Feladtam mindent, amit feladhattam. Beletörődtem hogy ilyen sorsom van.
- Tegyél amit akarsz, kínozz meg, erőszakolj meg, aztán meg ölj meg. Nyugodtan. Már nem érdekel semmi. Csak ne tegyél úgy mintha érdekelne hogy vagyok - mondtam érzelem mentesen. Lehet hogy egy részem mégis csak meghalt.
- Én nem akarok veled ilyesmit tenni - mondta.
Felnevettem. Tisztán kihallatszódó volt belőle a gúny, és a megvetés.
- Majd úgy teszek, mintha elhittem volna.
- Igazat mondok. Én nem fogok veled semmit sem tenni. Hozzád se fogok érni Elena.
- Elena?
- Tudom hogy ki vagy.
- Mi van? - ültem fel.
Összeráncolta a szemöldökét.
- Elenának hívtál?
- Ez a neved.
- Senki nem hívott így 6 éves korom óta. Elena már meghalt. Én már Lana vagyok.
- Össze vagy zavarodva.
- Nem! Most rögtön mond el, hogy miért hívtál Elenának, ez a név már sehol nem szerepel. Miért vagyok itt, és ha nem akarsz bántani még is mi a szándékod.
- Az Apád az oka hogy itt vagy.
- Az Apám?
- Te vagy az egyetlen aki által elérhetném őt. De nem foglak bántani.
- Még is mi a fene folyik itt? Elena már nem létezik, és az Apám is meghalt a számomra! Én Lana vagyok! Lana Winstonnak hívnak, és semmi közöm az Apámhoz. Egyetlen egyszer sem beszéltem vele! Úgyhogy most el is engedhetsz, mert rajtam keresztül nem fogod elérni őt vagy mi.
A pasas dermedten ült velem szemben, és a szemeit végigjáratta rajtam többször is.
Mintha valamit keresne rajtam.
- Lana Winston... - suttogta majd sietős léptekkel távozott.
Most talán még jobban össze voltam zavarodva mint eddig.
6 éves koromban a kedvenc nevelőm Mary néni azt mondta, mi lenne ha megváltoztatnánk a nevem, valami különlegesre, amilyen én is voltam szerinte. Nekem tetszett az ötlet, már csak azért is mert én választhattam, ki ne akarna olyan nevet amilyet csak szeretne? Így lettem Elena Priceról (Prájsz) Lana Winston. A kereszt nevemet én választhattam, és azért akartam Lana lenni, mert az hasonlított a korábbi nevemre, de szebb volt, és kedves név. És azóta senki nem hívott Elenának. Lana voltam minden papíromon, új születési anyakönyvem lett, azon is Lanaként. Erre most meg jön egy pasi aki fogva tart, és a régi nevemen szólít, és az Apámról beszélt, akinek még csak a nevét sem tudtam.
A pasi újra bejött és zavartan nézett rám.
- Mm.. Nem vagy éhes? Hozzak neked valamit? Szeretnél lezuhanyozni? - kérdezte. Én meg bizakodva néztem rá. Mi van?
- Miért lett hirtelen ilyen?
- Milyen?
- Különös...
- Én csak gondoltam már két napja nem voltál se WC-n se pedig fürödni. Biztos jól esne, de ha nem akkor nem - mondta majd megfordult.
Jól van, ez még sem volt csapda.
- Várj - szóltam hamar.
- Szeretnék.
Bólintott, majd odasétált, és a kulcsot kivéve a zsebéből, a lánchoz tartozó kis lakathoz nyúlt, amit kinyitott, szabaddá téve engem.
Megfordult a fejemen, hogy gyorsan tökön rúgom és elrohanok, de mintha megérezte volna.
- Ha bármivel próbálkozni mersz, nem leszek ilyen odafigyelő. Remélem megértetted.
Aprót bólintottam. Semmi esély.
Szorosan a karomat fogta és húzott ki a szobából.
Felszisszentem.
- Ez fáj te idióta - mondtam szúrósan.
Nem szólt semmit, de engedett a szorításon. Betolt a fürdőbe, ahol egybe volt a WC és a fürdő helyiség. - Ha végeztél kopogj és kiengedlek - mondta majd rám zárta az ajtót.
Eddig eszembe se jutott hogy pisilnem kellene vagy bármi, de amikor ránéztem a WC-re egyből éreztem a szükségét.
Lezuhanyoztam, és hajat is mostam. Igaz, nem volt sampon, de helyettesítettem a férfi tus fürdővel.
Amint végeztem és felvettem az odakészített ruhákat amiket nekem tett oda, kopogtam. Kellemetlen volt, mert nem női ruhák voltak. Egy póló ami a térdemig ért, és egy férfi rövidnadrág. Nem érdekelt, mert nem akartam senkinek se tetszeni. Inkább meghaltam volna, minthogy ilyesmiket gondolkozzam hogy hogy nézek ki.
Meglepő módon nem a szobába vezetett vissza hanem a konyhába. Nem volt valami szép, inkább egyszerű.
- Biztos éhes vagy, csináltam szendvicset - tolta elém az asztalon.
Párizsi volt benne amire allergiás voltam.
- Ezt nem eszem meg - jelentettem ki.
- Akkor nem eszel.
- De allergiás vagyok rá - mondtam felemelve a párizsit.
- A párizsira?
- Igen te ostoba, mivel szóját tartalmaz.
- Na ide figyelj, vagy rendesen beszélsz velem, vagy mehetsz is vissza a szobába. Más nincsen úgyhogy vagy megeszed vagy éhesen maradsz.
Hozzá vágtam a szendvicsemet, és felálltam, mire erősen megragadta a bekötözött karomat mire felüvöltöttem.
Elvette onnan a kezét és a könyökömet fogta.
- Hova készülsz mi? - nézett rám gyilkos tekintettel.
- Te mondtad hogy vagy megeszem, vagy visszamegyek a szobába. És ha nem akarod hogy allergiás rohamot kapjak, akkor elengeded a karomat és engeded hogy visszamenjek a szobába - mondtam, de ő ahelyett hogy engedett volna, bevezetett a szobába, és rám zárta az ajtót.
De szerencsére most nem láncolt meg.
Lefeküdtem az ágyra és magamra húztam a vékony takarót. Belefúrtam a fejem a párnába, és sírtam. Nem voltam szomorú, kivételesen dühből sírtam. Egészen addig amíg el nem aludtam.
Mikor felébredtem már reggel volt. Hihetetlen, de annyira jól aludtam, hogy átaludtam egy egész éjszakát.  Felkeltem és az ajtóhoz mentem. Kopogtatni kezdtem rajta, és pár perc múlva már ki is nyílt.
- Mit akarsz? - kérdezte. Ennyit a tegnapi odaadásért. Úgy tűnt újra az a morcos, hideg szobor volt.
- Én csak szeretnék kimenni a mosdóba.
Szélesebbre tárta az ajtót, utat engedve. Biztos be volt zárva a bejárati ajtó, ezért engedett nekem szabad teret. Elvégeztem a teendőim, aztán kimentem. A hangok felé mentem, és megláttam a konyhában szerencsétlenkedni. Talán főzni akart? Már a gondolat is rémes volt. Ez a hatalmas, félelem keltő férfi amint a konyhában sürög forog. Közelebb mentem figyelve mit csinál.
Láttam ott elfaricskált krumplikat, néhány szörnyen vastag húst és zöldségeket. Ő éppen a gáztűzhellyel babrált.
Hát összességében nézve ha ezt elém tenné, biztos hogy nem enném meg.
Oda mentem mellé, és félre toltam. Összerezzent az érintésemre. Megijesztettem volna?
- Mit művelsz?
- Próbálom megmenteni az ebédet.
- Nem kell a segítséged - mondta.
- Nem is neked segítek. De mivel tegnap sem ettem, ezért ma jól esne néhány falat, de ezt elnézve ha hagyom hogy itt tipródj ma sem ennék. Úgyhogy jobban teszed ha ezt rám hagyod.
- Mi van veled, mit gondolsz, hogy parancsolgatsz nekem, meg utasításokat adhatsz? Nem vagy abban a helyzetben ezt ne felejtsd el.
- Tudod mit, akkor szerencsétlenkedj tovább, és cseszd meg az ebédedet - mondtam hátat fordítva és elindultam a szoba felé, mikor ő megállított.
- Mi van? - fordultam meg.
- Csináld meg az ebédet.
- Kérés vagy parancs?
- Egyik sem. Te mondtad hogy enni akarsz.
Magamban elmosolyodtam, de ennek egy jelét sem mutattam. Bár hogyan is, ez egy undorító gazember, de akkor is csak egy férfi mint a többi. Ugyan olyan makacs, önfejű, ezt most megmutatta. Kicsit még vicces is volt, de ez semmit sem változtatott a tényen, hogy én miért is voltam ott. úgyhogy tehetne bármit akkor sem érezném magam kényelmesen.
Nekiláttam a mentő akciónak. A húsokat szép vékony szeletekre vágtam, és a négy vastag hús szeletekből hirtelen 12 szelet lett. Azért nem mindegy.
Bepaníroztam a csirkemellfiléket és a már forró olajjal teli serpenyőbe tettem őket.
A krumpliból nem tudom, hogy mit akart csinálni, de én vékony szeletekre vágtam és sült krumpliként sütöttem ki őket. A paradicsomot a paprikát, vékony szeletekre vágtam, a répát lereszeltem, az uborkával együtt, feleceteztem beízesítettem, és finom saláta lett belőle. Nem tudtam hogy ez eredetileg is az ő háza volt e, mert annyi minden volt itt. Ha csak egy menedék lakás lett volna, miért lett volna itt sajt reszelő, meg ehhez hasonló dolgok?
Leültünk enni, és egy kicsit büszke voltam magamra, hogy sikerült ilyen finomat összehoznom.
- Egyébként azt sem tudom mi a neved.
- Nem is kell tudnod. Mi nem lakó társak vagyunk, vagy barátok, hogy személyeskedjek veled.
- Tudom hogy te mi vagy, és én mi vagyok. De te erre büszke vagy?
- Egyél, ne beszélj.
- Ja ahaaaa, most már ne beszéljek mi. Mert kerülni akarod a kérdésem.
- Én nem kerülök semmit.
- Akkor válaszolj - néztem mélyen a szemébe. Még mindig zavarba jöttem ha a szemébe jöttem. Annyira ismerős volt nekem, de nem tudtam honnan. Nem maga a pasi, hanem a szeme. És az is csak néha. A szem a lélek tükre, de az ő szemébe nézve nem tudtam kiolvasni semmit. Talán mert nem volt lelke.
- Én nem vagyok büszke rá, de ez a munkám. Ezt kell tennem.
- Mit?
- Hát ezt - mondta mintha ez olyan egyértelmű lenne.
- Mi az az ez? Miért tartassz itt? Valaki megbízott vele? Vagy mi?
- Nem mondhatok semmit.
- Mert nem akarsz mondani.
- Így van. Nem akarok, úgyhogy zárjuk is le ezt a dolgot.
- De ha én tudni akarom?
- Nem tudok mit csinálni.
- Mond el. Talán ha érteném hogy mi folyik körülöttem könnyebb lenne.
- Ne akard tudni Lana.
- Mi a te neved? Mond el kérlek. Nem kérek többet, csak a nevedet akarom tudni.
- Ha elmondanám a nevem, minden tönkremenne.
- Szerintem itt már nincs minek tönkre mennie. Az egész életem tönkrement. És miattad. Te tetted tönkre. Ennyivel tartozol, mond meg a neved, hogy tudjam kinek köszönhetem - mondtam mérgesen, még mindig őt nézve. Eddig nem nézett rám, de most rám emelte a tekintetét, és a szemei szomorúan fénylettek.
- Nem ismersz meg?
- Hmm..? Megismerni?
- Hhh.. Én sem ismertelek meg téged.
- Mi van?
- Chris vagyok Lana. Emlékszel még rám? - mondta szomorúan.
A felismerés villámcsapásásként ért. Chris... Chris.. Chris.. Az én Chrissem? Az nem lehet..