Prológus :)

 Amikor egyedül vagyok - és általában úgy vagyok - akkor mindig azon gondolkodom, miért történnek úgy a dolgok ahogy. Isten csak annyi terhet rak ránk, amennyit elbírunk. Valóban? - kérdem én.  mégis olyan dolgokat kellett megélnem, amiket nem érdemeltem ki.
Édesanyám állapotos lett velem de az Apám még akkor elhagyta. Nem akart tudni se Anyámról se pedig a még akkor születendő jómagamról. Úgy gondolta 19 évesen még nem akar gondoskodni két másik ember életéről, hanem inkább szórakozna. Anyukám a szülésnél magamra hagyott. Nem bírta a szíve a szülést, és meghalt. Ekkor engem próbáltak nevelő szülőkhöz adni, de végül egy nevelő otthonban kötöttem ki. Ott éltem egészen 15 éves koromig. Szerettek engem az ott lévő barátaim, és a nevelőkkel sem volt gondom. Beszédes lány voltam és boldog a kilátásaimhoz képest. Úgy gondoltam, minden okkal történik, lehet hogy az én életem ott fog megváltozni a jó irányba. Befogad egy kedves család, vagy egy gazdag pár, ki tudja. Álmodoztam. Aztán a kedvenc nevelőm meghalt, aki a vezetőjük is volt és helyette jött egy új nő, aki mindent megváltoztatott. Addig szeretettel gondoltam az otthonra de ezt átvette az utálat. Mrs. Lopez - így neveztette magát - megkeserítette az életem. 15 múltam mikor elszöktem. Bármi jó volt ami távol volt onnan.
Megfogtam a kis hátizsákomat amibe elfért minden holmim és kimásztam a kerítésen ami nem volt jól figyelve és huss én már ott sem voltam. Csak szaladtam és szaladtam, amíg bírtam. Nagyjából 3 napig mászkáltam az Orlandó nevezetű városban, Floridában. Látszódhatott rajtam a kimerültség, az éhség, az elveszettség de az emberek átnéztek rajtam. Akár ott kaphattam volna valami infarktust vagy bármit, mert mindenki sietett a maga útjára, el voltak foglalva, ki törődött volna egy szerencsétlen kislány buta kis gondjaival? Senki. Az emberek már csak ilyenek.
Leültem egy áruház előtt és gondolkodtam hogy mi tévő legyek.
- Auuu - kiáltottam fel fájdalmamban.
- Ne haragudj - mondta a srác akinek az előbb még a lába az én ujjaimon tapostak.
- Ccc.. Semmiség, csak az ujjaim bánták. - mondtam szorongatva őket.
- Miét ülsz itt?
- Csak úgy.
- Segíthetek valamiben?
- Nem tudsz. - néztem fel rá. Esetlenül hosszú lábai a magasba emelték, barna haja az égnek állt, és az idétlen karjait felém nyújtotta.
- Gyere. Állj fel - mondta.
Belekapaszkodtam a felém nyúló kezekbe és felálltam. Leporoltam magam, majd ránéztem.
- Köszönöm.
- Hogy hívnak?
- Lana Winstonnak.
- Én Chris vagyok. - mosolygott szelíden.
  Nagyjából egy idős lehetett velem, látszott hogy a gyerek és a felnőtté válás között érlődik. - Akkor én megyek is.
- Oké. - néztem le majd elköszöntem, ő pedig elindult.
- Figyelj csak! - fordult vissza. - Meghívlak fagyizni.
- Nem kell köszönöm - mondtam, holott már a számban éreztem az ízét. Elég éhes voltam, no meg a fagyi.. ki nem szereti.
- De, gyere. - kért.
- Köszönöm - mondtam majd vele tartottam. Leültünk egy padon a sétáló utcán, és beszélgettünk. Már rég nem beszélgettem senkivel, az otthonban is megszűntek a barátságok, senki nem volt vidám, és beszélős kedvében.
Elmesélte hogy hol lakik, hova jár iskolába, mit szeret, mit nem, én pedig irigykedve hallgattam. Annyira szerettem volna Iskolába járni, igazi iskolába, de a nevelőbe csak hetente háromszor jött be egy nő aki tanított minket, de az nem volt ugyan az. Én is elmondtam neki az én történetemet, amit szomorúan hallgatott.
- És akkor most nincs hol laknod?
- Vissza mehetnék, de rosszul vagyok ha csak rá gondolok hogy újra tűrjem annak a hárpiának a szidásait, meg a veréseit.
- Mit akarsz csinálni?
- Arra gondoltam hogy keresek valami idős embert akinek segíthetnék egy kis pénzért vagy valami.
- Mármint takarítani vásárolni neki meg ilyenek?
- Igen.
Elgondolkodva nézett rám aztán mosoly ült az arcára.
- Megkérdezhetném a Nagyimat hogy nincs e szüksége hasonlóra cserébe hogy ott lakhatsz nála. Már úgy is öreg, a Papa nemrég halt meg, szóval nem kizárt.
- Komolyan Chris?
- Igen - mondta,- De nem ígérek semmit oké?
- Oké, oké oké!  - öleltem meg. Hiába, én már bele éltem magam.
6 hónappal később:
*****
- Lana szívem - hallottam meg az oly kedves hangot.
- Igen May néni?
- Hoznál nekem egy pohár vizet?
- Persze - indultam ki, miközben a gondolataimba merültem. Talán másnak nyűg lett volna más szavára ugrani de nekem nem volt az. Nagyon megszerettem Chris mamáját, mert kedves volt hozzám. Elkellett neki mennem bevásárolni, a postára meg elintézni az efféle dolgait cserébe ott lakhattam nála egy egész szép szobába ami még a lányáé volt Nicoláé Chris Anyukájáé. És még heti zsebpénzt is kaptam.
*****
Két év telt el így egész addig míg a Nagymama meg nem halt. Így rám már nem volt szükség hiába lettem jóba Chris családjával, a kérlelés ellenére nem akartam befészkelni magam a családba.Volt egy kis megtakarított pénzem 17 éves lettem, biztos voltam abban, hogy boldogulok egymagam is. De sajnos nem így történt. Az életem itt kezdett el rosszra fordulni.


Hát ez volt a prológus, itt bemutattam Lana életének a gyermekkorát. Innentől jön az 1. fejezet ahonnan már elmesélem hogy mi történt ezután. :) Remélem tetszett, ezt tudtam kihozni magamból éjjeli 2-kor :)
Aki olvasta az kérem írjon véleményt, akármilyen is :) *.*