2.fejezet - Mi a ...?

A sötét kis zugban csak az én zihálásom hallatszódott. Kezeimmel körbetapogattam mindent kiutat keresve. A fejemben hallottam azt a kis idegesítő hangot, ami egyre csak figyelmeztetett hogy " Gyerünk már! Törj ki innen!" de nem tudtam mit tenni be voltam zárva. Az izzadtság cseppek végigfolytak a nyakam szabályos vonalán, borzasztóan melegem volt, és fuldokoltam. Hallottam a lépéseket közeledni, az agyam felfogta az információt, de a szemem nem akarta elhinni. A pánik eluralkodott rajtam és hangos sikítozásokba kezdtem.
- Lana! Ébredj, rosszat álmodtál - hallottam a csitítgató hangot magam fölött.
- Huuhh.. Rémes volt.
- Főzök neked egy jó meleg teát - ajánlotta fel.
- Á, ne. Inkább csinálj egy kakaót amíg lezuhanyzom oké?
- Oké, hamarosan úgy is mehetsz dolgozni. Kár hogy ma nem együtt vagyunk - mondta.
- Hát igen. Eleve utálom az esti műszakot, olyankor még több a mocsok.
- Átvészeljük, na menny cica fürödj le.
Eleget tettem a kérésének, és beálltam a forró vízsugár alá. Először kellemetlen volt a bőrömnek, de fokozottan állítottam egyre forróbbra, míg a végén már jól is esett.
Betekertem magam a törölközőbe, és kimentem a kis szobámba felöltözni. A kis szekrényem, amiben a ruháimat tartottam, már a végét járta. A fiókjai kilógtak, és félig le voltak szakadva, de a pénzt amiből vehettem volna egy újat, inkább félretettem.
Előhalásztam egy szaggatott kék farmert, egy fehér pólót, és egy vékonyabb kardigánt, meg a fehérneműmet.
- Emily, nincs meg a melltartópántom hova tetted?
- Óh, bocsi, ott van a szobámban a kisszekrényen.
- Már mondtam hogy ne vedd ki őket.
- Oké, oké. - mindig ezt mondta de mégis újra meg újra megtörtént az ilyen beszélgetés. Ez egy mánia lehetett nálla.
Mikor mindennel végeztem és Emtől is elköszöntem elindultam dolgozni. Minden városban vannak kevésbé biztonságos környékek, hát a miénk se volt az. De szerencsére Emilyt itt már jól ismerték, így hát engem is.
A munka unalmas volt mint mindig, és egyre nehezemre esett mosolyt erőltetni magamra.
Végignézve a kis asztalok mellett ülő férfiakon, csoda hogy egyáltalán sikerült. Aztán egy percre megdermedtem. Egy nagyon szép szempárral találtam szembe magam, és éppen hogy megfigyelhettem volna azok tulajdonosát, már eltűnt a szemem elől. Többet nem láttam. Ritka volt ha bármi olyat láttam itt ami tetszett volna. Miután lejárt a műszakom átöltöztem, úgyahogy leszedtem a sminkem majd elindultam haza vele. A fülhallgatót a fülembe dugtam, és hallgattam azokat a zenéket, amiket szerettem is. Már nem voltam messze a buszmegállótól, de mégjobban siettem. Itt mindig féltem, mert minden olyan elhagyatott volt, és idegen. Lépéseket hallottam magam mögött, és ahogy megfordultam csak egy éles fájdalmat éreztem az arcomon. Az ijedtségtől megszédülve estem a földre és ütöttem be a fejem.
***
Ahogy kinyitottam a szemem, egy szobában találtam magam. Az ablakon egy parányi fény szűrődött be a sötétítőn át. Egy kis szék volt a szobában meg egy ágy, amelyen én magam is feküdtem. Hirtelen felálltam és az ajtó felé indultam, amikor valami visszarántott.
- Mi a .. - néztem hátra és láttam az ágyat ahogy a földhöz van rögzítve és az ágy lábán egy tánc tekereg ami elér az én lábamig.
Valaki odaláncolt az ágyhoz? Visszaemlékeztem arra amikor elájultam, de nem láttam az elkövetőt, csak éreztem.
- Hahó! Valaki! Segítség - kiabáltam torkom szakadtából, de senki nem válaszolt. Féltem. Sőt, inkább rettegtem.
- Miért vagyok itt? Kérem, valaki, hall engem? Segítsééééééég! - egyre jobban eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Miért raboltak el? Kinek ártottam én?
Féltem hogy pár nap, akár pár óra múlva én is az emberek képernyőjén fogok virítani, amint bemondják a nevem, és közlik egy pszichopata áldozatául estem, és részvétüket nyilvánítják, majd mindenkit figyelmeztetnek hogy legyenek óvatosak, és ha bárki látja a bujkáló, meneküő fickót akkor hívják az xy számot. Elképzeltem ahogy velem is végez, és én az életemmel fizettem olyas valamiért amit el se követtem, de még ez sem elég ahhoz hogy elkapják. A könnyek akaratlanul is utat törtek maguknak és végigfolytak arcomon. Meghallottam az ajtó nyílását/záródását majd a motoszkálásokat az ajtón túlon. A szívem hevesebb iramba kezdett, majd újra kiabálni kezdtem. Órákon keresztül kiabáltam, de lehet csak az időérzékem hagyott cserben. Fáradtam, a torkom fájt de nem adtam fel. Hátha megunja és bejön.
Hallottam a zárat az ajtóban, mire felkaptam a fejem. Az ajtó kinyílt és egy férfi lépett be rajta. Egyenesen rám nézett, én pedig rá. A szemei.. Őt láttam a bárban. Kifigyelt engem és megvárta amíg lecsaphat a törékeny áldozatára, rám.
- Mit akar tőlem? Én nem ártottam senkinek. Engedjen el, kérem!- könyörögtem.
De a szavaim nem találtak segítségre. A szemeiben nem láttam sajnálatot, vagy megbánást. Látott sírni, megalázkodni, de nem érzett semmit. Az arca kemény volt, és hideg.
- Éhes vagy? -kérdezte de inkább csak magának mondta.
A szám megremegett. - Ha elhallgatsz, és innentől befogod a szád hozok neked ennivalót. - mondta majd megfordult.
- Ne! Ne! Ne hagyjon itt, engedjen el, kérem!!! - de a vadász, aki elejtette zsákmányát már kiment. Tudtam, hogy mondhatok én bármit, nem érdekli. Egy gyilkos volt, aki ebben találta élvezetét ha hall sírni, könyörögni. Mikor ezt tettem láttam egy apró fényt a szemében. Ez feltüzelte. Undorító volt. A szívem talán az utolsókat rúgja, talán ma dobog utoljára. És az volt a legrosszabb hogy Emilyn kívül, nem volt senkim. Senki aki miatt most ejthettem volna könnyet, aggódva hogy engem fognak siratni. Az életemet nem úgy éltem, hogy most felemelt fejjel távozhassak. Az életem egy rakás szar volt, úgy ahogy volt. Egy táncosnő voltam semmi több.
Az ajtó újra kinyílt és belépett rajta a fickó kezében egy tálcával, rajta két szendvics meg egy pohár víz.
- Egyél.
- Miért csinálja ezt?
- Megállapodtunk. Te elkussoltál, én meg hoztam neked ételt. De ha nem kell el is vihetem. Kínomban felnevettem.
- Nem az ételről beszéltem. Én nem ismerem magát, de maga még is ezt teszi.
- Nem beszélgetni jöttem - mondta majd kiment.
Újra sírtam. Ha meg akar ölni, miért nem teszi már meg?
- Elég volt! - kiabáltam - Essünk túl rajta!- megfogtam a táncát és az ajtónak dobtam ami hangos csörrenéssel hullott a földre. A víz kifolyt, a pohár darabokra tört. Néztem a szilánkokat. Egy másodperce még ép volt aztán minden összetört.
Az én életem is így alakult.
Tudtam hogy úgyis meghalok. Legalább úgy haljak meg ahogyan én akarok. Nem pedig úgy, ahogyan egy elmebeteg elveszi azt tőlem. Elindultam az ajtó felé, és ahol a lánc már véget ért, lefeküdtem, és úgy nyújtóztam egy üvegszilánkért. Éppen hogy elértem, majd visszaültem az ágyra. Néztem a kezemben lévő éles tárgyat, és újra meg újra meggondoltam magam.
Féltem. Tény, hogy egy egészséges ember nem tudja átharapni a bőrét. Túl önzőek vagyunk ahhoz, hogy ártsunk saját magunknak.
De én elég önző voltam ahhoz, hogy inkább végezzek magammal, mint hogy más rendelkezzen a testem felett.